Derengés – Kárpáti Tamás festészetéről

Ha beülünk a színházba egy darabra, a végét várjuk. Hogy mire fut ki a történet. Ha klasszikus darabot nézünk, akkor az érdekel bennünket: mi benne az új, hogyan forgatja föl a rendező az ismert történetet, milyen új értelmezési irányokat jelöl ki annak.

 
 

Kárpáti Tamás - Templom (2003-2005) 110 x 120 cm

Kárpáti Tamás - Templom (2003-2005) 110 x 120 cm

 


Az ókori görögök egészen másképp nézték a drámát. Mivel a történetet a nézők mindannyian jól ismerték, a cselekmény számukra semmi újat nem hozott. A lényeg a megjelenítés volt. A megjelenés a görög gondolkodásban olyan szervesen függött össze a léttel, amit mi el sem tudunk képzelni. A Nagy-Dionüszia alkalmával rendezett drámai előadásokat Dionüszosz szobra rendre végignézte. A nüsziai isten meg volt jelenítve, tehát jelen volt. A színpadon zajló jeleneteket pedig a nézők olyan hőfokon élték át, amin a mai ember csak csodálkozik: tömeges sírás, jajveszékelés egy-egy szomorúbb jelenet láttán.

Mert ma már ez elképzelhetetlen. A puszta megjelenítés ma már kevésnek tűnik, mert mióta a modern kor a művészet lényegét az eredettől az eredetiség felé tolta el – mióta tehát az ’új’ jelző teljhatalomra tett szert –, azóta a rendhez igazodás helyett éppen a rendkívüliség az igaz műalkotás kritériuma.

A mai műnek, ha mű akar lenni, tisztítótűzön kell átmennie. Az új mű új jelentést kell hogy adjon a szavaknak. A tűzben ki kell égetnie magából mindent, ami megszokott, sematikus. Ilyen tisztítótűzben indul Pilinszky János verse:

Nem föld a föld.
Nem szám a szám.
Nem betű a betű.
Nem mondat a mondat.

Ami az első versszakban zajlik, az a talált jelek megtisztítása. Miután tisztáztuk, hogy a jel jelöltjével nem azonos, pontosabban: hogy a jelet ezentúl nem megszokott, petyhüdt, szellemi ingerküszöbünket föl nem érő jelölési módban alkalmazzuk, már lehet beszélni a dolgokról. A fogalmak szokott körülhatárolása gyűjtőtábort eredményezett: rácsai közé a világ „dolgai” nem saját akaratukból lettek bezárva. Pilinszky célja, hogy legyen meg a világ akarata. Az ő fenomenologikus költészete „erőszak” nélkül, azaz úgy akarja megmutatkozáshoz segíteni az önmagából megjelenőt, ahogyan az önmagát megmutatja.

Isten az Isten.
Virág a virág.
Daganat a daganat.
Tél a tél.
Gyűjtőtábor a körülhatárolt
bizonytalan formájú terület.

Somlyó György is idézi ezt a verset Philoktétész sebe című könyvében. És idézi Thornton Wildert is: „Mindnyájan tudjuk, hogy kései korban nehéz költészetet művelni; tudjuk, hogy valami különöset, valami váratlant kell bevinnünk a mondatszerkezetbe, hogy visszaadjuk a főnevek életképességét.” A képek életképességét visszaadni, ez a festők feladata ebben a kései korban.

A huszadik századi képzőművészet története a képek életképessége visszaadásának története. A különböző csoportok és iskolák mind másképpen kísérlik a szem megtisztítását. Az első világháború borzalmai után a dadaista művészek, a szürrealisták, expresszionisták, futuristák és kubisták keresték más és más kifejezési módban az eredendőt, a tisztát. Sokan az archaikus és a törzsi művészet felé fordultak.

A nyugati formavilágtól elfordult művészek szemében a formai tökélyre törekvő alkotó gyanús figura: elavult esztétikai szemlélet képviselője. Marcel Duchamp konceptualizmusa a művészetet már nem hajlandó tekhnének, mesterségnek, szigorú szakmai szabályok hatalma alá eső tevékenységnek tartani. Nem fontos a forma, és nem fontos az anyag sem: csak a szellem, ami alkot.

„Vajon milyen művészet nő ki korunk artificiális talajából? Kínálatok egész katalógusa mutatja zűrzavar és eredetiség tarkaságát, a művészek virtuozitását és kétségbeesettségét. Bármit eszel is ki ma a művészet, az alig éli túl a holnapot. A mohó idő elnyeli a műveket, csupán dicsőségük árnya, illanó emlékük formai visszhangja marad meg” – olvashatjuk Oto Bihalji-Merin Él-e még a művészet? című kötetének bevezetőjében. Hinni, hogy a mohó idő nem nyeli el a műveket, ez tipikusan archaikus attitűd. Hinni, hogy az öröklét az örök igényű műveknek megágyaz: olyan hit ez, amelynek alapja a kis és nagy idő ókori eredetű megkülönböztetése.

Ez a különbségtétel jele annak a fordulatnak, amelyet így mondhatnánk: a metafizika művészi visszafoglalása. Napjainkban a képzőművészetben sokkal nagyobb a káosz, mint amiről Bihalji-Merin írt annak idején. Az a képlárma, az a vizuális zaj, amelyben élünk, devalválta tekintetünket. Már nem vagyunk képesek úgy ránézni egy műalkotásra, mint az ókori görögök, a megjelenítés csak öntapadós matrica tudatunk szélvédőjén.

A lárma azonban éppen annyira reménykeltő, mint amennyire halálos. Ha az alapzajban hirtelen csönd támad, fölfigyelünk. Ha a hétköznapi forgatagban, egy hétköznapi élethelyzetben mondok egy nem odaillő, emelt mondatot, mindenki fölfigyel. (Próbáljuk csak ki! Menjünk be egy közértbe, és miközben kérünk húsz deka parizert, mondjunk valamit a pultos lánynak az őszi napok melankóliájáról vagy a lélek természetéről. Akik hallják, fölkapják a fejüket, és méregetni kezdenek bennünket.)

Ha ma egy festő képes arra, hogy elmélyüljön, hogy leszálljon a kínoknak eleven, süket és forró sötétjébe, az megtalálhatja a régi fényt, amely új utakra viszi. A lét világló tisztására, ahogy Heidegger mondaná. Hosszú tisztítóösvény visz erre a tisztásra. Kárpáti Tamás tekhnitész, mesterember: a formateremtés képességének teljes birtokában van. Ám az ő formateremtése megáll abban a pillanatban, ahogy a forma átvenné a hatalmat és leigázná képzeletünket. Kárpáti elindítja a figurativitást, de nem engedi, hogy megszilárduljon. (Ha megnézzük korai festményeit, láthatjuk, hogy a figurativitástól való szabadulás volt az ő tisztítóútja.) A festő nem akar elkísérni bennünket a tisztásra, csak rámutat az ösvényre, és visszahúzódik. Szelíden mutat rá, de határozottan: a figurák ködösek, teremtés, eltörlés (vagy mindkettő) alatt állnak, de a kolorizmus köde sem gomolyogja túl a képet, nem éli föl a formát. Egyensúly, mérték.

Mit is mond a világrendről (koszmosz) Hérakleitosz? „…örökké élő tűz, amely fellobban mértékre, és kialszik mértékre.” Fellobban előttünk egy kép, majd kialszik. Ha tehetséges nézők vagyunk, akkor éppen abban a pillanatban alszik ki, amikor bennünk fellobban. Visszük tovább magunkban, örök időkig. Kárpáti Tamás képei azért érnek át az időn, és azért mutatják meg, hogyan látták a görögök azt, amit még Platón sem tudott megfogalmazni, mert egylényegűek az idővel: értünk jönnek, és semmit nem akarnak. Szépen öregszünk meg.

Ránézünk a Gethszemáni című Kárpáti-képre. Kettényílik a kert fáinak lombja. Mögüle aranysárga fény tör be. Nem is betör, csak beszivárog. Szétsimítja finoman a lombokat, hogy utat találjon magának. Felénk talál utat, és nagyon messziről jön. Olyan messziről, ahol mi magunk vagyunk. A szétnyíló lombsátor vagy bozótos két emberi formát rejt. Balról egy arc hajol el, haja vörösbarnája rozsdapöttyökként indul a kép centruma felé. Rozsdaeső cseppjei az elmúlás őszén. A keserű kehelyből hulló cseppek. Jobbról egy koponya rémlik föl, a lombok legsötétebbje közt. Csak a virrasztó látja a csontarcot, a tanítványok alszanak. Az aranyló fény megmutatta neki, mi van a sötétben. Aki látja, hogy mi történik vele, az látja azt is, hogy az emberrel mindig ugyanaz történik. És megfordítva.

Amikor elér bennünket a Kárpáti-festményekből áradó fény, akkor a kimondhatatlan igazság történik meg velünk. A képek remegése, a körvonalak feloldódása a képen látható alakok, tájak, történetek határait felgyűri, szaggatottá teszi. Semmi nincs meghatározva, és ennek az az oka és eredménye, hogy – ha eléggé határozatlan lélekkel nézzük a képet – a fény átömlik belénk. Ez a fény az, amit Heidegger a csakis a műalkotásban napvilágra kerülő igazságnak nevez. A művész ebben az értelemben teremtő: amit művel, az eddigi igazságainkból nem vezethető le. Sőt. Azokat remegésbe hozza, elbizonytalanítja. A mű eredendő, termő létbizonytalanságunk, emberi nyitottságunk őrzője.

Végh Attila

Forrás: Magyar Hírlap – Hullámtér

***   ***   ***

 

 

KÁRPÁTI Tamás
Festő, grafikus (Budapest, 1949)
Harmadnapon
1996
Olaj, vászon, fa, 39,4×29,4 cm
Saját tulajdon
Credo
2000
Olaj, vászon, 30×40 cm
Saját tulajdon
Damaszkusz
2000
Olaj, vászon, fa, 21,5×31,5 cm
Saját tulajdon
Diana hazatérése a vadászatról
2000
Olaj, vászon, 70×80 cm
Saját tulajdon
Evangélium
2000
Olaj, vászon, fa, 28×40 cm
Saját tulajdon
Fohászkodó
1998
Olaj,vászon, fa, 29,7×18 cm
Saját tulajdon
Halott madár
1999
Olaj, fa, 13,4×33 cm
Saját tulajdon
Hívő
1999
Olaj, vászon, fa, 35,5×20,5 cm
Saját tulajdon

 

 

Kiűzetés
1994
Olaj, vászon, fa, 33×43 cm
Saját tulajdon
Jelenések angyala
1996
Olaj, vászon, 50×66,5 cm
Saját tulajdon
Jel
2000
Olaj, vászon, fa, 43×17 cm
Magán tulajdon
Jelenésekről
1997
Olaj, vászon, fa, 19,2×13,5 cm
Saját tulajdon
Krisztus levétele a keresztről
1999
Olaj, vászon, fa, 19,8×14,3 cm
Saját tulajdon
Megint esik Kapernaumnál
2000
Olaj, fa, 11,3×30 cm
Saját tulajdon
Mítosz
2000
Olaj, vászon, fa, 25,5×32,5 cm
Saját tulajdon
Pán halála
1999
Olaj, vászon, fa, 20,5×30,6 cm
Saját tulajdon
Szelíd Krisztus
1999
Olaj, vászon, fa, 20×23,5 cm
Saját tulajdon

Forrás: artendre 

Video: Agnus Dei kiállítás: Kárpáti Tamás – DUNA TV

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: