Élő borzalom lett a forradalom ötvenedik évfordulójából

Vacsora viperával

Délelőtt telefoncsörgés. Barátom a Parlament mellett, az Akadémia utcában lakik, újságolja: nem engedik ki a házból a rendőrök. Látta, még hajnalban, mint a svábbogarak, úgy húztak rajokban a Kossuth tér felé az egyenruhások, bezavartak mindenkit, aki a környező házakból kiment volna, nézni, hogy verik szét a téren táborozókat. A környék megszállva.

Sose fogynak el…

Már jó hónapja vibráló feszültség a levegőben. Pár nappal a tévéostrom után a Nádor utcában ballagunk, a társaságomban lévő hölgy spontán csodálkozással mondja a tévészékház mögött sereglő rendőrök láttán: Úristen, mennyien vannak! Az egyik fickó a gyűlölettől vicsorogva sziszegi felénk: sose fogyunk el…! A döbbenettől szólni is elfelejtünk.

Kora délután. A Deák téren sokadalom, feltűnik a később nevezetessé lett korabeli harckocsi és a hatalmas Szabadság felirat fehér betűi. Az úttesten emberáradat, a Corvin közi ünnepségről jönnek. Rengeteg zászló, rengeteg fiatal, integetnek, felszabadultság, öröm mindenfelé. Megyünk a Fidesz-gyűlésre az Astoriához. A nyilvános vécé előtti kis szigetig jutunk, tovább egy lépést sem, percről percre nő a tömeg. Hátra pillantok, a Madách tér jellegzetes házsora felé: nem lehet az emberfolyam végét látni.

A história szele

Megkezdődik a gyűlés. Wilfred Martens is beszélt már, amikor furcsa dörejek, moraj, füttyszó hallatszik a hátam mögül, néhány fiatal fúrja át magát a tömegen, mutogatnak, hátra, a Madách tér felé. Közben hosszúkás alakú kis nyomtatott cetliket osztogatnak: „Az Astoria után mindenki jöjjön a Kossuth térre. Szépen, békésen, méltósággal. Add tovább!”

Az Astoria után bejelentik: a helyszínt ne a Deák tér és ne az Erzsébet híd irányába hagyjuk el. Így nem mehetünk a Kossuth tér felé. Hirtelen ötlettől indíttatva – már a Múzeum körúton araszolunk az ezrek között – a vélem lévő két hölgynek felajánlom, menjünk el egy ünnepi vacsorára, tudok a régi időkből egy kedves helyet, de ők a Magyar étterem helyett mást ajánlanak. Ott még éppen kapunk helyet. Közösségi a hangulat, zászlók a falnak támasztva, bizakodó, kicsit forradalmas derű, az eddigi feszültség oldódik. Eszünk, beszélgetünk, viccelődünk – kimondatlanul mindenki érzi, hogy a história gyorsuló léptekkel halad el a közelünkben itt, a Kecskeméti utcán. Átvillan rajtam, hogy a szomszéd házban a magyarság egyik legnagyobb embere, Fekete Gyula bátyánk lakik, egyéves korában a fiam megkapta tőle a Gondolkozzunk, magyarok! című kötetét, a 18-ik születésnapjára, „Domonkos Daninak, 17 éves előlegben”.

Fél kilenc körül járhat, kilépünk az utcára. Megtorpanás: a Magyar étterem előtt hatalmas „boly”, mindenki beszél, mindenki izgatott, mesélik, az étterembe berontó rendőr-emberállatok rapityára vertek mindent és mindenkit, az egyik előrohanó szakácsfiú a viperával olyat kapott, hogy halottnak hitték, úgy zuhant a sarokba. Ha jó két órával ezelőtt a hölgyekre hallgatok…? (Nemrég bementem a már újjávarázsolt étterembe, a négy évvel ezelőtt történtekről érdeklődtem. A nem éppen nemzeti érzelműnek mutatkozó főnök semmiről sem akart tudni, azóta a tulajdonos is, a személyzet is kicserélődött, ők nem foglalkoznak ilyesmivel. Még jó, hogy a régi nevet megtartották…)

Lovasroham, embervadászat

A Múzeum körútra kiérve: forradalom. Ösztönösen régi ’56-os képek villannak át rajtam, az úttesten semmi forgalom, mindenhol beszélgető, vitatkozó embercsoportok, az utcát az idegeket ajzó magasfeszültség uralja, szállnak a hírek: lovasroham, városszerte embervadászat, három halottat emlegetnek, rengeteg sebesültet, itt hallok először kilőtt szemekről. Egyre több ismerőssel találkozom, megosztjuk, ki miről mit hallott. Rengetegen beszélnek mobilon, csodálom, az állandó morajlásban hogyan hallanak bármit, nagy sokára veszem észre, engem is már párszor keresett a 14 éves fiam, nézi a tévét, mi van velem, merre vagyok?

Idegen szavak az éjszakában

Kilenc óra. Egyre vadabb hírek jönnek, barikád az Erzsébet hídnál, nem magyarul beszélő pribékek, egyesek szlovákokat, mások oroszokat, ukránokat emlegetnek. Egy fiatal pár szorítja egymást mellettem, hallom, a fiú az István, a királyból idézi: „Idegeneket hív magyarok ellen segítségül.” Elönti agyamat a vér, félretolok néhány embert, a hölgyeket kézen ragadva az Astoria felé indulnék, keresztül az ácsorgókon. Két ijedt arcú idős néni toppan elénk, jaj kedveskéim, ne menjenek arra, agyonverik, agyonlövik magukat, ne menjenek…! Megtorpanunk, újra nekilódulnánk, a tömeg is mozgásba jön, gyerünk…! Nagyjából a Múzeum kávéház vonaláig jutunk, egyszerre tűnik föl az Astoria felől a sűrű fehér füst és a velünk szemben áramló tömeg. Amelynek nem a nagysága, hanem az élén haladók látványa állít meg: vérző, támolygó embereket támogatnak ketten-hárman itt is, ott is, már néhány kékruhás is feltűnik a körút két oldalán, most éppen nem bántják, csak vészjósló lassúsággal kísérik a felénk áramlókat, néha kiabálnak a hozzájuk legközelebb haladók felé, kicsit később meg is hallom, miket: „köcsög!”, „k…a anyád!” Visszaszorulunk a Kálvin térig. Némi habozás után le az aluljáróba, ahol ember ember hátán tolong. De a metró jár. Csak a negyedik szerelvényre férünk föl.

Tizenegy után érek vissza Újpestről a Városligethez, a busz még mindig elterelt útvonalon jár, és valahol a Vidám Park mögött tesz ki, noha az őszödi rém már rég nincs a hozzá méltó rémes vaskefénél, hogy bicskanyitogató, ripacs álszentséggel térdepeljen és koszorúzni merészeljen azok emléke előtt, akik ha élnének, legalább három tárat engednének belé a PPS géppisztolyokból. A Liget néptelen ugyan, de vészjósló, távoli kiáltások hallatszanak a szokatlanul enyhe őszi éjszakában.

Élő borzalom

A halántékom lüktet, a gyomrom kavarog, a szám kiszáradt, mindez most tudatosul bennem, Istenem, mióta is…? A Dembinszky utcában – máskor ilyen tájban a kutya sem jár erre – itt is, ott is emberek, szinte mindenki telefonál. Egyikőjük azt részletezi, mit műveltek a földön fekvőkkel. Egy idősebb nő kétségbeesetten kérdezgeti: „Merre vagy, merre indulsz?” Igen, nem épp kockázatmentes összevissza mászkálni Budapesten mostanában…

Élő borzalom lett a forradalom ötvenedik évfordulójából, mondta Danuta Jakubiec, a lengyel újságírás egyik nagyasszonya. És mit mondjunk mi, alig négy esztendő után…?

Domonkos László
MHO

Számomra így kezdődött az a nap.

Egy hozzászólás to “Élő borzalom lett a forradalom ötvenedik évfordulójából”

  1. הכרויות לדתיים Says:

    hey – my first time on this blog and i just had a desire to say hello and thanks for keeping it alive !


Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: