Tükör

Tihanyi naplemente

 

Ilyennek látnak minket

Jacques (65): francia, provence-i, könyvtáros, újságíró, idegenforgalmi szakember, több ízben tölt nálunk huzamosabb időt, most 5 hónapja tartózkodik Magyarországon

Milyenek vagytok? Mint mindenki. Mint mi, franciák. Vagy az ausztrálok. Szellemesek, van humorotok. Szépek vagytok, soványak, józanok, okosak, gazdagok, érzékenyek és tapintatosak. A magyarok egyik fele ilyen ember. A másik fele humortalan, ronda, dagadt, mint a bálna, menthetetlen piás és csontvelőig beképzelt, emellett olyan rossz lelkű, hogy kicsukódik a bicska a zsebében, ahogy ti mondjátok. A többség persze mindegyik egyszerre, hol ilyen, hol meg az ellenkezője. Mondom, mint a franciák. Azért vannak, amiket otthon vagy más országokban másként látok. Ti állandóan arról vitatkoztok, hogy mit jelent magyarnak lenni. Ez a kérdés is arról szól, nem? Állandóan azzal kínlódtok, hogy nagy nép vagytok, vagy épp hogy kicsike. Állandóan rág titeket, hogy dicsőséges a múltatok, vagy éppen ellenkezőleg, ti szenvedtetek a legtöbbet e világon. A televízióban azt hallom, hogy milyen kicsike nép vagytok, miközben egyszer megnéztem egy atlaszban, a magyar a világ huszonötödik vagy huszonnegyedik legnagyobb nyelve. Az egyik üzlettársam, aki igazán magyar, régi névvel, arisztokrata családdal, értelmiségi orvos, szerinte tiszta magyar nincs. Indulatba menve bizonyulja, hogy itt mindenkiben van német, szláv, kun, török, még bolgár vagy francia vér is. Hogy olyan sokféléből keveredett a magyar nép, hogy talán nincs is olyan, hogy magyar. Ez érdekes, mert szerintem a francia is olyan sokféléből keveredett. Ti, azt látom, nem tudjátok, kik vagytok. Semmiség nép vagy gőgösök, akik hódítók voltak. A televízióban állandóan hallom, hogy vitaműsorban a műsorvezér mondja, kicsi magyarok, kicsi ország, savanyú sors, véres történelem. Az emberektől meg mást hallok. Hogy egészen az Atlanti-óceánig lovagoltak a magyar kalandorok, akik elfoglalták az egész Kárpátokat. Vagyis a medencét. Azt hallom, szegény nép. Aztán azt is, hogy itt minden jobb, a hagyma, a paprika, a paradicsom. Hogy a puli meg a komondor a világ legősibb kutyái. A fröccsről meg senki sem beszél. Miközben az a legnagyobb magyar találmány. Szeretek itt, mert olyanok vagytok, mint az emberek, akik élnek. Tudtok élni. Szenvedni meg örülni. Rasszisták is vannak, hogy mondjátok, cigánygyűlölő? Na, hát ez az! Azok vagytok. Gyűlölők! Nem mindenki, csak aki olyan lelkű. Vagy akit éppen kiraboltak. Vagy aki nagyon fél, hogy kirabolják. Mi, franciák, mi meg arabgyűlölők vagyunk. Meg zsidógyűlölők. Néha angolgyűlölők. Voltunk németgyűlölők is. Amikor épp melyikkel van baj. Bajunk? Bajunk.Az ételek jók, abba sem lehet hagyni. A borozók is magyar találmány. Annyi van, mint a világon együtt máshol. És azt mondják minden borozóban a bajuszosok, a szőrös bácsik, öreg boremberek, akik csak bort isznak, sört véletlenségből sem, vizet sem, csak bort, házmestert meg hosszúléptűt, jó, igen, akkor hosszúlépést meg fröccsöket, hogy ma már nincsenek borozók, hogy az elmúlt húsz évben a budapesti borozók nagyobb része elbukott. Nem is hiszem. Akkor mennyi volt régen? Amióta itt élek, fél éve sincs, híztam hat kilót. Ha így megy, lemondhatok a merülésről, nem férek a búvárruhámba. Jók az ételek, sokat adnak, nem az európai vendéglőkben, hanem a magyar vendéglőkben.Kár, hogy sokat loptok. Kár, hogy mindent és a fordítottját is meg lehet venni pénzért. Kár, hogy azt adjátok el… cigiért?… bagóért, ja igen, bagóért, ami ti vagytok. Ami érdekes bennetek. Kár, hogy nálatok minden eladó. Föld, természetvédett telek, park. Úgy irtjátok Budapesten a fákat, mintha egy őserdőben élnétek. Senki nem szól, senki nem sajnálja, pedig a fa az élet. Kivágtok egy százéves hársfát, és jobb esetben azt mondja mosolyogva erre valaki, hogy de hát ültettünk helyette kettő csemetét. Én meg vagy sírok vagy röhögök, mint a macska fából. Nem macska? Hát? Jajaja! Kutya, fakutya, röhögök ezen, mert száz ma ültetett fából kilencvenötnek semmi esélye, hogy gyökeret eresszen, nem hogy száz évig növekedjen. Tudom, ennek oka a szocializmus volt. Majdnem fél évszázadon át. Kommunizmus és szocializmus. Meg ma a multik. És a kiszolgálóik.(Gyűjtötte: Száraz Miklós György)Forrás: Gyújtópont – 2010/34. szám (2010.08.25.) – nagyitas.hu

 

<object width=”540″ height=”354″><param name=”movie” value=”http://www.kulturpart.hu/down/player/player.swf” /><param name=”quality” value=”high” /><param name=”bgcolor” value=”#000000″ /><param name=”wmode” value=”transparent” /><param name=”allowFullScreen” value=”true” /><param name=”allowscriptaccess” value=”always” /><param name=”flashvars” value=”url=http%3A%2F%2Fwww.kulturpart.hu%2Fdown%2Fplayer%2Fjson.php%3Fembed%3Dtrue%26id%3D56.mov-_4ae1659eacb56″ />http://ahref=</object>

 

***

 

Wessie, Ossie

 

1961-ben építették, 1989-ben kezdték el bontani. Nem lehetett rajta áthatolni, családokat választott el, legendássá vált. Mi az? „A falról” van szó, arról a Nyugat-Berlint körülvevő határépítményről, amely a szocialista NDK területén helyezkedett el. A berlini fal története abszurd és orwelli, no és persze van magyar vonatkozása is. Mert ahogy ez a fal megépült, úgy értékelődött fel Magyarországon egy csodás természeti és turisztikai célpont, ahol minden nyáron „ledőlhetett a fal”. A hely: a Balaton.

A Kádár-korszak annak idején a Pannon-tengerben meglátta az idegenforgalmi perspektívát, és szemet hunyt az 1970-es évektől működő Zimmer frei biznisz felett is. Bár az alapvető szabályokat a villatulajdonosok betartották, de kétségtelen, hogy az ossie-k és wessie-k üdültetéséből meg lehetett gazdagodni, főként az 1980-as években. Mert a tó partján élő magyarok hamar rájöttek, hogy a keleti és a nyugati németeknek a Plattensee nem pusztán üdülőhely, hanem inkább találkozási pont. Ezért igyekeztek nemcsak a kedvükben járni, hanem úgy elszállásolni őket, hogy a rokonok, családok nyugatról és keletről egyaránt egymáshoz közel eső villákba kerüljenek.

A nyugatnémetek Mercedesszel, BMW-vel érkeztek, aztán kipirosodva, Honecker-papucsban – balatoni szlengben: pacskerban – beállítottak a keleti rokonok is. És ekkor kinyílt a Mercedes csomagtartója, s abban a Fa szappantól kezdve a Haribo gumicukron át a dobozos italokig minden volt. Ahogy a balatoni találkozásuk megtörtént, tér és idő megszűnt, mindenki jól akarta érezni magát, a nyugatiak szeretettel fordultak az NDK-sok felé, és a magyar vendéglátókat is bőven ellátták munkával és borravalóval.

Sajátosan groteszk világ volt ez, hiszen alapvetően mindenki tudta, hogy a nyaralás után mibe csöppen: az NSZK-sok viszik magukkal a jólétet és az emlékeket, az NDK-sok mennek vissza a nyomorba, a magyar vendéglátók pedig az iskolába tanítani…

A balatoni turizmus virágkorát élte, szabad szállást alig lehetett kapni, színes évek voltak. Ám a történeti kutatásokból kiderül, hogy az NDK-sokat igencsak kordában tartották látogatásaik során. Íme egy beszédes idézet az egykori keletnémet Regine Möbius novellájából: „Az NDK-ból jött kempingezőket többek között arról lehet megismerni, hogy vacsoraidőben a kis 90 pfenninges húskonzervjeiket teszik ki az asztalra: véres, májas, vadászfelvágott és mortadella. Ebből a négy fajtából könnyen áttekinthető a választék. Egyszer-kétszer lehet vendéglőben enni. Az NDK-ból utazók csak korlátozottan válthatnak pénzt. Ebből étterembe alig lehet elmenni. Sokan vannak, akik itt, a Balatonnál találkoznak a nyugati rokonaikkal, akiknek nagyon sokat ér itt a valutájuk. Különösen kedvelt velük a német–német újságcserebere: a nyugatnémet kempingezők egész halom folyóiratot és hetilapot hoznak magukkal. A Spiegeltől a Frau im Bildig alá lehet merülni a nyugatnémet sajtóvalóság mélységeibe. Az az érzés, hogy nem vesz észre senki, csalóka. 1996-ban a Stasi-aktámba betekintve aprólékos részletességgel felsorolva ott találom, hogy kivel és mikor társalogtam a Balatonnál, és milyen újságokat kölcsönöztem és kitől. Reménytelen becsapottság így utólag…”

A Stasi 1964-től figyeltette operatív tisztjeivel – a Balaton-brigáddal – a tó partjára érkező honfitársait. A magyar belügyi szervek – és a kempingek, hotelek portásai – kezdetben együttműködők voltak, aztán az 1980-as évektől a magyarok részéről gyengült a fegyelem, az ellenzéki mozgalmakra kellett inkább figyelniük. A Stasi azonban a keletnémetek egyre gyakoribb nyugatra szökését akarta megakadályozni, amelyet általában a Balatonról indítottak nyugati társaik segítségével. ’89 júliusában a magyar határőrök már nem tartóztatták le a zöldhatáron próbálkozókat, az augusztusi páneurópai piknik során pedig több száz keletnémet ment Ausztrián keresztül az NSZK-ba. A szeptemberi határnyitás, majd a november 9-i „faldöntés” és a Checkpoint Charlie mára már a történelmi emlékezet része.

Eltelt több mint húsz esztendő, létrejött a német egység. Ám happy end, katarzis nincs, egyik fél részéről sem. A keletnémetek „nosztalgiáznak”, a nyugatnémetek dohognak, a balatoni magyarok pedig a Zimmer frei-korszakot idézve visszasírják a régi szép időket. Valami porszem csúszott a gépezetbe, se a németek, se a magyarok nem ilyen lovat akartak. Ilyen és ehhez hasonló viccek keringenek ma Németországban: Mi lesz a Wessie és az Ossie keresztezéséből? Egy arrogáns munkanélküli…

A Balaton pedig nyaranta szinte üres. A németek nem jönnek, ha igen, akkor a gyógyszállókat választják. Egykori Zimmer frei-es gyerekként hiányolom a történészi feltárást, a személyes visszaemlékezéseket és a filmeket is. 1990 után az első, legismertebb próbálkozás a neves rendező, Tímár Péter Zimmer Feri (1998) című opusza volt, Reviczky Gábor felejthetetlen alakításával. A film maga azonban felejthető. A témában ugyanis sokkal több lett volna.

Kitűnő ötlet viszont a berlini Collegium Hungaricum Német egység a Balatonnál című interaktív kiállítása, amelynek eredményeként talán elkészül egy játékfilm is arról az igazán jellegzetes korszakról, amelyhez fogható biztosan nem lesz már a Balaton partján…

Kovács Emőke

Magyar Hírlap Online

***

Bébiszitter napló: Kanadai küldetés

Minden “cute”, “sweet”, “fancy”

1. rész

 

26 évesen, egy frissen szerzett mérnöki diplomával a zsebemben úgy döntöttem, hogy átutazom az óceánt, s meg sem állok Kanadáig.

Először is ki kellett találnom, mégis mihez kezdjek, ha már kint vagyok. Aztán egyik nap megszületett a megoldás. Nem sokat teketóriáztam, az első bébiszittereket kereső internetes oldalon, amit találtam, és ami viszonylag normálisnak tűnt, regisztráltam. Még aznap megkeresett egy család. A 3 éves Gibson névre hallgató kisfiúkra kell vigyáznom hétköznapokon.  (Úgy vagyok ezzel a névvel, hogy mindig egy majom jut róla eszembe: a  gibbon. Ezt azóta sem tudom kiverni a fejemből és magamban csak „Gibbonkának” hívom.)

Október 26-án kedden este szállt le a gépem Torontóban. Cambridge-be, a családhoz, a kisfiú apukája jóvoltából, otthoni idő szerint reggel 5-kor érkeztem. Megérkezésem estéjén, az utazás fáradalmaival, nyűgjével, izgalmával a fejemben léptem be a házba, ahol egy félmeztelen, izgő-mozgó, vihorászó kisgyerek tombolt. Látszólag nagyon izgatott volt. Nem is kellett sok, (még a kabátom rajtam volt), mikor odahozott nekem egy markoló autót. Meglepett a nyitottsága, de örültem ennek. Az itteni idő szerint este 11 órához képest Gibson elég aktívnak tűnt számomra. A szülei legnagyobb örömére esténként éjfélnél előbb nem lehet elaltatni. Leginkább ő altatja el a szüleit. (Én meg még aggódtam, hogy szegény, fent tud-e maradni, mire megérkezem.)

A szülők egyébként tanárok, Sheila általános iskolában tanít angolt meg természettudományos tantárgyakat, Brett pedig Torontóban az egyetemen szociológiát.

A ház feltérképezése közben az első észrevételem rögtön az volt, hogy itt minden minimum kétszer akkora, mint otthon. A mosógépben simán elférnék én is, és mellette áll egy ugyanakkora szárítógép is. A hűtőket is szintén arra méretezték, hogyha valaki hullát rejteget, ne kelljen félni, hogy kilóg egy kéz vagy láb.

Ez a megalománia valahogy mindenben érvényesül: ennek a kis Gibson gyereknek is annyi játéka van, hogy bármelyik játékbolt megirigyelné. Az udvaron a homokozóban csak 56 darab markolót, buldózert, kukásautót, dömpert, kotrógépet  számoltam meg…Ja, egyébként egy teljes mászókája van, csúszdával, meg fallal, amin mászni lehet, és persze hinta!

A szekrények tele vannak kajával, a hűtő is majd’ szétrobban. Mindenből annyit felhalmoznak, mintha félnének, hogy másnapra elfogy. Ennek ellenére értelmes kaját nem nagyon esznek napközben.  A gyerek délben általában sültkrumplit, vagy tésztát, meg a mekiből jól ismert ételeket eszi. Mindezt azzal próbálják kompenzálni, hogy bármilyen évszakban bármilyen gyümölcsöt képesek az asztalra varázsolni. Most például málnát, görögdinnyét – tipikusan ősszel termő gyümölcsöket. Szerintem rengeteg édességet esznek, ebédre pedig nemigen kerül meleg étel az asztalra. Mikor Sheila hazajött ma délután, berakott a mikróba egy műanyag, a fagyasztóból elővett, lefóliázott dobozt, ami pár perc múlva gőzölgő, íncsiklandozó illatú brokkolikrémes tésztává változott.

Mióta itt vagyok, a füleim rendes kiképzést kaptak magas frekvenciájú hangokból. Mindenki nyávogva beszél a gyerekekkel, a filmekből jól ismert affektálással. Mindent hatszázszor megköszönnek, és napi nyolcvanszor mondják, hogy “I love you”. Minden “cute”, “sweet”, “fancy”, (aranyos, cuki, édes, vicces…stb.). Ha a gyerek valamit jól csinál, megköszönik neki, és hozzá teszik, hogy ügyes volt.

Az a hozzáállás viszont nagyon tetszik, hogy mindent elmagyaráznak a gyerekeknek, türelmesen, normális hanglejtéssel utasítanak, szinte soha nem emelik fel a hangjukat, maximum határozottabban kérik őket. Ha a gyerek visszakérdez, hogy mégis miért kell úgy tenni, ahogy a szülő parancsolta, nem az a válasz, hogy „azé’ mer’ aszondtam’!”, vagy „mer’csak!”. Nem hallottam még fenyegetni sem a szülőket, távol áll tőlük az olyan jellegű gondolat, hogy „…ha összetöröd magad, még jól meg is verlek!”.  Szerintem minden második magyar gyerek hallott már élete során valakitől ilyet.

Ma éjjel egyébként azt álmodtam, hogy egy építőkockákból készült labirintusban vagyok, ahol egy üveggolyó áradat indul el mögöttem…úgy látszik mély benyomást tett rám, hogy tegnap 2 órán keresztül üveggolyókat pakoltam egy kamionba egy markoló segítségével.

2. rész

Kanadai kaland: az aktuális dührohamában magyarul szóltam hozzá

A gyerek csak randalírozott, nem tudtuk megállítani

26 évesen, egy frissen szerzett mérnöki diplomával a zsebemben úgy döntöttem, hogy átutazom az óceánt, s meg sem állok Kanadáig – így kezdődött a bébiszitter kalandja, az első részt itt találjátok.

Azt hiszem, Gibson kezd elfogadni engem. Az első vele töltött hetemen azért még kóstolgatott, de mára úgy érzem, feladta próbálkozásait, hogy mindenáron kiborítson. Nem lehet könnyű neki sem.

3 és fél évesen már az ötödik bébiszittert fogyasztja. Teljesen megértem a kezdeti ellenkezéseit. Ráadásul erőteljesen dackorszakát éli. Kedvességgel és néha egy kis noszogatással előbb vagy utóbb azért mindent el lehet nála érni. A kanadai szülők, szinte minden esetben, mikor fontos dolgot közölnek a gyerekkel, szemkontaktust követelnek meg első lépésben. Ez hihetetlen jól működik ennél a kis kölyöknél is. Ha csak úgy beszélek hozzá, hogy nem néz rám, beszélhetek akár magyarul is. Egyik alkalommal először angolul, majd magyarul kértem többször is valamire. Kíváncsi voltam, hogy feltűnik-e neki. Természetesen a füle botját sem mozgatta egyik esetben sem.

Ma óvoda előkészítőbe mentünk, hetente kétszer jár ide. A foglalkozások felépítése nagyon szimpatikus számomra. 5, 10, vagy 15 perces intervallumban váltják egymást a különböző feladatok. Így a tökmagoknak még véletlenül sem kell negyed óránál többet koncentrálniuk valamire. Van egy kisfiú a csoportban, akinél fél év alatt elérték azt, hogy most már kommunikál a társaival, és 40 decibelnél alig beszél hangosabban. Ez a hiperaktív és nem kicsit figyelemzavaros kisfiú sajnos elég rossz hatással van Gibsonra.

A múlt pénteki könyvtárlátogatás alkalmával azonban bebizonyosodott, hogy Gibson rossz példa nélkül is tud „hiperaktív-gyanúsan” viselkedni. Varázsló jelmezbe öltözött óvónénik mutattak be a helyi könyvtárban varázstrükköket: volt tánc, meseolvasás, mozgás, éneklés, tehát mindenféle szórakoztatási eljárást bevetettek, hogy az odalátogató apróságokat elkápráztassák.

Sajnos Gibsont nem sikerült. Nem zavartatta magát, miközben mindenki figyelt, ő fel-alá randalírozott a gyerekek között, ugrált, hangoskodott, néha pár percig odakoncentrált, és utánozta a többieket, majd megunva mindezt sarkon fordult, és átrohant a gyerekek olvasótermébe. Láttam a többi szülő arcát. Sütött róluk a sajnálkozás. Én próbáltam észrevétlen maradni… Gibson tett róla, hogy ne sikerüljön.

Miután levette cipőjét és a nyugodtan olvasgató gyerekek közé hajította, ördögi kacajt hallatva átrohant egy másik terembe, ahol egy fali csapra tapasztva száját, inni kezdett. Nem kellett sok, itt is felfedezte, mivel tehetné érdekesebbé a dolgot, ezért elkezdett vizet köpködni meg fröcskölni. Én meg csak szüntelenül azon voltam, hogy valahogyan, de lehetőleg nagyon gyorsan láthatatlanná változzak. Sajnos ebben a varázsló óvónők sem tudtak segíteni. Ez a túlzott aktivitás valamit már sejtetett előre, estére be is lázasodott a kis gézengúz. Ennek hatására ma még egy kicsit nyűgös volt, de lényegesen lassabb üzemmódban működött. Alig ötvenszer hangzott csak el a szájából, hogy „NEM!”.

Mikor ma éppen az alagsorban játszott a kis játékbirodalmában, én pedig a felszínre igyekeztem, észleltem, hogy a két macska (Logan és Amber) tálja üres. Töltöttem nekik tápot. Gibson csakúgy, mint a macskák, a tápos zacskó zörgésére felfigyelve odarohant, és még mielőtt megakadályozhattam volna, egy maréknyi tápot tömött a szájába. Egyik nap ezt már eljátszotta, akkor rohantam Heatherhez, hogy úristen, most szedtem ki egy rakat tápot a gyerek szájából (meg a gyereket a macskatápból), mire ő csak így felelt: “Don’t worry! At least it’s a high quality cat food!” (Ne aggódj! Legalább jó minőségű a macskaeledel!”) mondtam, hogy akkor nem aggódom. Most sem ez volt a bajom, hanem az, hogy a gyerek átható, büdös macskatáp szagú lett. Még jó, hogy utána szélsebesen egy fél banánt is tömött a szájába, az legalább elnyomta a szagot!

Este a családdal a helyi shopping centerbe „kirándultunk”. Amíg a szülők nézelődtek, Gibson lecövekelt az első játékbolt előtt. Az összes munkagépet végig kellett néznem vele, és persze a járművek minden mozgatható elemét kipróbálni. Nem kevés energiámba került, hogy lebeszéljem arról, hogy szüleit anyagi csődbe juttassa a röpke játékbolti kiruccanással. Azt hiszem egy kukásautó látványa okozta számára az est fénypontját. Óriásit sóhajtva, csillogó szemekkel így kiáltott fel: „Egy kukásautóóóóó! Óóóóh, Istenkém!” Az eladó arcán is végigfutott egy mosoly.

3. rész

Gibson tíz percig nyugodt – Kiképzésen a kanadai bébiszitter

Csak tíz pedig nyugodt

Este 9 óra van. A szülők éppen moziban vannak. Gibson eléggé zokon vette ezt az „árulást”, felháborodottságának hangot is adott. Keserves zokogásban tört ki, miután Sheiláék elmentek.

Szerencsére egy kis meseolvasás feledtette bánatát, hogy szülei „álnok” módon az este folyamán még 2 órára rám bízták. Már a múlt héten is tervezték, hogy egyik este „kirúgnak a hámból”, de akkor lett beteg az apróság.

Gibson nagyon szereti, ha olvasok neki. Ha egy könyvvel a kezemben meglát, bármilyen tevékenységet képes pillanatok alatt felfüggeszteni, odavonszol a legközelebbi ülőalkalmatossághoz, az ölembe kucorodik, és jöhet is a mese. Miután felolvasom neki, kikapja a könyvet a kezemből, és ő is felolvassa még egyszer. Rengeteg könyve van, és az a vicc, hogy az összeset szinte már kívülről fújja. Múltkor az anyukájával egy használt cikk kereskedésben több órán át új mesekönyveket válogattunk.

A második hét végére azt hiszem, kezdem jobban megismerni Gibsont. Túlzott elevensége mögött, ami az óvoda előkészítőben és a könyvtárban mutatkozott, több ok is állhat. Egyrészt próbálgatja, meddig mehet el nálam, másrészt pedig rájöttem, hogy korához képest néhány dologban előrébb jár a többieknél. Nem csoda, hogy nem köti le teljesen a figyelmét az előkészítőnek az a része, amelyben a kicsik a hónapok neveit ismételgetik.

Ma délután, miután rekord sebességgel sikerült a babakocsiba ültetve 27 és fél másodperc alatt elaludnia, míg odaértünk a tőlünk ötpercnyire található előkészítőbe, nem volt feldobva az ötlettől, hogy odaérve felébresztettem. Megértem. Ehhez mérten a legkevésbé sem érdekelte, hogy mások a szőnyegen ülve várják a megszokott rutin szerint az időjárás, a hónapok, napok neveinek ismétlését.  Ő hátrament a homokozó játékokhoz, és lelki békéjének visszaállítása céljából szopni kezdte az ujját. Közben a másik kezével a homokozóban tologatta az autókat. Először próbáltam meggyőzni, hogy jöjjön velem és üljünk le a többiekhez. Sikertelenül.

Majd hallva, hogy játszás közben ő ugyanúgy mondogatja a többiekkel a mondókákat, úgy döntöttem nem piszkálom. Őt már nem köti le ez a feladat. Sokkal több kihívásra van szüksége. Természetesen néhány szabályhoz meg kell tanulnia alkalmazkodni, ezért, ha ezek ellen ágál, keményebben lépek fel én is és az óvó néni is.

A foglalkozás végén rendhagyó módon a kicsik a szemközti öregek otthonába látogattak, ahol egy bűvész próbálta elkápráztatni őket. Gibsont valamiért megint nem sikerült…nála nem jön be ez a varázslós téma. Tíz percig tartott a nyugalma, majd elvesztette. Ezek után én is.

Felkaptam, kivittem, ahol azonnal megnyugodott. Ezt követően három órán keresztül sétáltunk a város csendes, szebbnél-szebb családi házai, parkjai és egy erdő mellett. Ő azért nem feledte, hogy egy alvással még lógok neki. Miután minden egyes mókust, sirályt és egyéb madarat meglátva megálltunk és alaposan megfigyeltünk, Gibson kényelmesen hátradőlt és elaludt. Jó volt nézni, ahogy a máskor izgága, egy percig sem nyugvó kisfiú, békésen szendereg az avarillatú, őszi délutánon. Most picit irigyeltem is. De csak hallgattam.

Toltam tovább a babakocsit, aztán lassan éreztem, hogy a nyugalom engem is megszáll. Visszagondoltam az elmúlt két hetemre. Csak tizenöt napja, hogy mindenkitől elbúcsúztam otthon. Akkor vészesen közelinek éreztem az indulás időpontját.  Amikor az ember kilép a saját otthona ajtóján, majd belép alig 13 óra múlva egy másik földrész, idegen családjának kapuján, nyakába zúdul egy új világ. Az időt innentől máshogy érzékeli az ember. Mintha már hónapok óta itt lennék. Minden utazás előtti emlékem olyan távolinak tűnik. ..

Még egy órán át ballagtunk így, babakocsistul, Gibsonostul, keresztbe-kasul az utcák rengetegében, mikor egyszer csak látom, hogy egy kis sapka mozgolódik a kocsiban. Felébredt.  Nem sokkal rá, közölte velem, hogy „ÓRIÁSI ötlet volt tőlem, hogy elmentünk sétálni” J.

Most egyébként mesét néz. Ilyenkor este szabad neki, meg reggel ébredéskor. Szerencsére nem ez az egyetlen dolog, ami érdekli.  Viszont annak ellenére, hogy bizonyos dolgokban kortársaihoz képest előrébb jár, csak félig szobatiszta.  Azért félig, mert csak pisilni jár a bilijébe, illetve dobozába. Mert neki az van. Egy doboza. Jól zárható, (ami nem árt). Viszont ő a nagydolgát nem itt végzi el. Mikor rájön a szükség, odahozza a pelenkáit, amiből egyet rá kell adni. Ilyenkor már könnyeznek a szemei és arca színe is megváltozik. Ezután bemászik a két kanapé közé, ahol a diffenbachiák és egyéb növények társaságában, „alkotó” pozíciót vesz fel. Hogy közben még csak véletlenül se unatkozzon, kigyomlálja a gazt a virágcserepekből, feltúrja a virágföldet, majd a sarokból előmászva, apró fekete kézlenyomatokat hagy a fehér szőnyegen.

Ilyenkor már nem csak látható, de érezhető nyoma is van tetteinek. Elég diszkrét az egész művelet, úgy látszik azt már ő is érzi, hogy ehhez kell egy kis privát tér. Most próbáljuk meggyőzni, hogy változtasson ezen a szertartáson.

Viszont most mennem kell…Gibson megjelent egy pelenkával a kezében. Hív a természet!

 

 4. rész

Gibson levadászta az elrejtett iPadet – kiképzésen a bébiszitter

Gibson éppen sziesztázik. Ilyenkor elcsendesedik ez az óriási ház. Csak aprócska szuszogást hallok. Logan, a kövér kandúr, az ágyam végében húzza a lóbőrt. Csak addig, míg Amber, a másik macska, orvul neki nem támad. Néha meglepetésszerűen, a semmiből előbukkan, és úgy veti rá magát Loganre, hogy az helyből másfél métert ugrik, a hátán persze égnek áll a szőr és szinte látom, ahogy a szívroham kerülgeti.

Sajnos az idő kezd egyre hűvösebbre fordulni. Tegnap ránk is szakadt egy jó nagy „zuhany”, az utcákon bokáig érő víz hömpölygött. Már várom a havazást. Gibson állítólag imád órákon át a hóban játszani, még az igazi mínuszok sem veszik el a kedvét ettől. Ha egy nagy sétából hazaérünk, az az első, hogy minden létező ruhadarabot ledob magáról.

Naponta 15-ször adom vissza rá a legminimálisabb mennyiségű ruhát (póló, alsónadrág, nadrág), amit nehezen, de még elvisel magán. A zoknik ellen hadjáratot folytat. Módszeresen tűnteti el őket, így lassan úgy kell összevadászni a párokat. A „hidegimádata” másban is megmutatkozik. Kedvence a fagyasztóból frissen elővett gyümölcs és zöldség mix. Amitől másnak az arcára fagy a mosoly (szó szerint), azt ő két marokra tömi a szájába. Elég sajátságos technológiával űzi ezt a szertartást.

Az elé rakott pici tálkákból, amikben a különböző nyers zöldség, hús, gyümölcs, tészta, krumpli sorakozik, kezével egy markológép markoló kanalát utánozva, precíz mozdulatokkal emeli szájához az ételt. Sajnos van még mit javítania az eljáráson. Néha célt téveszt, nem is kicsit, és így egy teljes menü található minden étkezés alkalmával az asztal alatt. Tegnap, miközben a mosogatóban az edényekből épített „Eiffel-tornyot” próbáltam fokozatosan megszüntetni, izgatottan rohant hozzám, hogy „támadt egy jó ötlete!”.

Kíváncsian vártam mi lesz az, végül kibökte: „Most azonnal süssünk vaníliás sütit!” Mire megfordultam, már pakolta is ki a szekrényből a létező legnagyobb műanyag tálat, a lisztet és egyebeket. Mielőtt még elharapózott volna, és hirtelen felindulásában a konyhát háború sújtotta helyszínné változtatta volna, első lépésként alapos kézmosásnak vetettem alá.

Néha nem árt neki, bár meg vagyok győződve róla, hogy ő bőven teljesíti az „évi két kiló koszt meg kell enni” típusú elvárást. Ebből a szempontból nem lehet rá panasz. Miközben a sütemény hozzávalóit a tálba öntöttem, Gibson kezét markolóvá változtatva csillogó szemekkel várta, mikor kezdhet bele a speciális kavaró tevékenységbe. Nem kellett sok, és az egész gyerek úgy nézett ki, mintha most halásztam volna ki a lisztes zsákból. A tálban tulajdonképpen nem maradt alapanyag, az asztal körül viszont annál több. De még mielőtt a konyhát elérte volna az apokalipszis, kezembe vettem az irányítást. Gibsonnál a sütés ennyiben ki is merült.

Viszont, ha már ennyire belemelegedtünk a ténykedésbe, a szó szoros értelmében is, gyorsan bekavartam még egy adagra valót, mivel holnap lesz Gibson napja az előkészítőben.

Ilyenkor az aktuális kiválasztott visz valamilyen rágcsálni valót a foglalkozásra, illetve egy számára legkedvesebb játékot. Erről a játékról elmesélik a többieknek, kitől kapták, miért pont ezt a kedvencük…stb. Ezen a napon ők választanak mesét, illetve a sorakozásnál is ők vezetik a többieket. Kíváncsi vagyok, melyik járművet fogja választani! Kétség sem fér hozzá, biztosan valami munkagép lesz a szerencsés. Miközben a konyhát kezdtem újra felismerhető állapotba hozni, Gibson addig ügyeskedett, míg a zongora tetejéről levadászta az elrejtett iPadet. (Gondoltam, pár percig hadd játsszon vele, addig legalább befejezem a takarítást.) Bárcsak jobban elrejtettem volna!

Valahogy sikerült a pár évvel ezelőtti „gumimaci” slágert elővarázsolnia. (Bevallom, engem vallatni lehetne ezzel.) Gibson viszont annál inkább örült legújabb felfedezésének. Örömében felpattant a székről és táncolni kezdett. Utánozta a zöld medvét. Az aprócska, félmeztelen kisfiú egy apró képernyőt bámulva dobálta kezét, lábát, ugrált, s közben fülig ért a szája. Az enyém azért fél óra múlva kezdett kicsit lefelé görbülni. Azt hiszem addigra huszonötször hallgattuk végig, de csak angolul. Aztán az elkövetkező órában franciául és lengyelül is sikerült megtalálnia. Közben Gibsonnak ismét óriási ötlete támadt. Odavonszolt a szoba közepére, hogy én is táncoljak vele. Minden ellenkezésem hiábavaló volt…aztán csak roptuk a szoba közepén, az esőáztatta, kanadai délutánon, az éneklő zöld medve meg csak hajtogatta szüntelenül:”Je m’appelle Funny Bear…”.

Küldje el ezt a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére

Forrás:  poronty – divany.hu

 

***

Másnak látszunk egymás szemében

Egy új tanulmány szerint, ami egy nőnek már bántó, azt a férfi még csak észre sem veszi. Ennek figyelembevételével javíthatók a kapcsolatok. Szeptember 21-én, a Psychological Science online tudományos pszichológiai folyóiratban megjelent egy részletes tanulmány, amely a férfiak és nők érzelmei közötti különbségeket vizsgálja. Ha önöknek is feltűnik, hogy a nők többször kérnek bocsánatot, mint a férfiak, igazunk van, a tanulmány szerint valóban ez a helyzet. Igaz, hogy ennek alátámasztására még további kísérletekre is szükség van.

 

 Inside the Infant Eye

Your source for the latest psychological research

 

A férfiaknál magasabb a küszöb

A vizsgálatból azonban az is kiderül, hogy a férfiak nem vonakodnak beismerni, ha valami rosszat tesznek. Csupán arról van szó, hogy a férfiaknál magasabb az a küszöbérték, aminek elérése után már szerintük is rendezni kell a dolgokat. A kutatók nem találtak nemek szerinti eltérést, amikor a megvizsgálták a résztvevők bocsánatkéréseinek számát ahhoz képest, hogy szerintük hányszor bántottak meg valakit.

Aki észreveszi, hogy megbántott valakit, az bocsánatot kér

„A férfiak nem azért vonakodnak bocsánatot kérni, mivel attól tartanak, hogy ez gyengének mutatná őket, vagy, mert nem akarnak felelősséget vállalni a tetteikért” – magyarázta Karina Schumann, a vizsgálat egyik kutatója, a kanadai Ontario állambeli Waterlooi Egyetem szociálpszichológus doktorandusz hallgatója. „Úgy tűnik, ha úgy gondolják, hogy valami rosszat tettek, legalább olyan gyakran kérnek bocsánatot, mint amikor a hölgyek gondolják ugyanezt. Csak éppen a férfiak úgy gondolják, hogy kevesebbszer tesznek rosszat. Az eredmények valószínűleg abba engednek bepillantást, hogyan kommunikálnak egymással a férfiak és a nők” – tette hozzá Karina Schumann. Bár a nőkről gyakran alakítják ki azt a sztereotípiát, hogy ők a „bocsánatkérésre hajlamosabb nem”, ezt a feltételezést kevés tapasztalati tény támasztja alá.

Schumann és munkatársai két vizsgálatot is végeztek annak feltárására, hogy van-e valójában különbség a nemek között a bocsánatkérések gyakoriságában, és ha igen, mi okozhatja ezt. Az egyik vizsgálatban harminchárom 18 és 44 év közötti egyetemi hallgatót kértek fel arra, hogy 12 napon keresztül vezessenek naplót arról, hogy kértek-e bocsánatot valamiért, vagy ha azt nem is, de tettek-e valami olyat, amiért szerintünk bocsánatot kellett volna kérniük. Annak a feljegyezésére is megkérték őket, hogy milyen gyakran sértette meg őket valaki úgy, hogy az már indokolta a bocsánatkérést.

Az eredmények szerint a nők többször kértek bocsánatot, és több sértés elkövetéséről számoltak be, mint a kísérlet férfi résztvevői, de mind a férfiak mind a nők az általuk elkövetett és beismert sértések hozzávetőleg 81%-ában kértek bocsánatot attól, akit megbántottak. A férfiak kisebb valószínűséggel számoltak be arról, hogy sértés áldozataivá váltak. Ez arra vezette a kutatókat, hogy megvizsgálják, hogy vajon a férfiak kevésbé sértődékenyek-e, illetve kevesebbszer gondolják-e úgy, hogy megsértettek valakit.

„A nők többet foglalkoznak mások érzelmeivel”

A kutatás második részében 120 hallgatót kértek meg annak értékelésére, hogy egy adott sértést milyen súlyosnak tartanak. Például el kellett képzelniük azt a helyzetet, hogy késő éjjel felébresztik a barátjukat, és a barátjuk – alvásának megzavarása miatt – másnap gyengén teljesít egy interjúban. A lányok súlyosabbnak értékelték ezt a cselekedetet, mint a fiúk, és gyakrabban tartották fontosnak, hogy bocsánatot kérjenek barátjuktól. „A nőknél azért lehet alacsonyabb az a küszöbérték, amelynek elérésekor szerintük már bocsánatkérésre van szükség, mivel többet foglalkoznak mások érzelmeivel, és kapcsolataikban a harmónia megteremtésével” – véli Schumann.

Békéltető felismerés

Annak felismerése, hogy a férfiak és a nők más módon látják a helyzeteket, segíthet abban, hogy jobban kijöjjenek egymással. „Sem a férfiak, sem a nők nem tévednek, amikor nem értenek egyet abban, hogy mikor került sor sértésre, vagy, hogy mikor van szükség bocsánatkérésre” – hangsúlyozta Schumann. „Ez csak azt jelenti, hogy másképp szemlélik a köztük végbement eseményeket.”

Ha például egy pár nő tagja haragszik, és áldozatnak érzi magát, így gondolkodhat: „Hogy is szerethetne a társam, ha még azt sem látja, hogy mit tett.” Pedig csak meg kellene értenie, hogy társa másképp látja a helyzetet, mint ő, és ahelyett, hogy azt feltételezné, hogy partnere tud olvasni a gondolataiban, vagy pontosan belelát az érzelmeibe, közölnie kéne társával tapasztalatait, és remélhetőleg egy ilyen beszélgetés nyomán sikeres megbékélési folyamat indulhat el.” – tette hozzá Schumann.

atv.hu / Yahoo! News