Sarkosan fogalmazva
Nem igazán tudom, más országokban mi a helyzet, de az az érzésem, hazánkban tanácskoznak legtöbbet az emberek. Méghozzá bármiről, csak az a fontos, hogy mindenki jó sokat beszélhessen. Ilyen értelemben alighanem Magyarország a világ legdemokratikusabb állama, már ami az értekezletek és bizottságok számát illeti. Nem feltétlenül az Országgyűlésre gondolok, nem is csak az önkormányzatokra, végtére is nemcsak azért van szánk, hogy együnk-igyunk, hanem hogy beszéljünk is, hadd tudja meg mindenki, hogy mi vagyunk a legokosabbak. A magyar ember szereti hallani a saját hangját, imád vitatkozni, ráadásul ez a cselekvésre való bölcs felkészülés, amelyet azonban a vita elhúzódása miatt ritkán követ érdemi munka. Ez már abból is kiderül, hogy még mindig jogásznemzet vagyunk, mindegyikünkben egy sztárügyvéd veszett el, bánkódhatunk is emiatt, főleg anyagi vonatkozásban. Történelmi példa gyanánt megemlítem a mohácsi csatát: a magyar főurak addig vitatkoztak a csata helyszínét és hadrendjét illetően, hogy a török szépen felfejlődött és kényelmesen felállította tüzérségét. Az 1960-as évek végén egy gimnáziumban tanítottam, ahol a tanári értekezleten órák hosszat vitatkoztak azon, hány centiméteres hajhossz engedélyezhető a fiúk számára (akkor jött divatba a Beatles-frizura). Ekkor kezdtem el írni második regényemet, úgy téve, mintha szorgalmasan jegyzetelném kollégáim célratörő, bölcs mondatait, az utókor bámulatát is biztosítva. „Sok beszédnek sok az alja”, tartja a régi közmondás, és a korábbi leírások szerint a magyar ember valamikor hallgatag, szófukar volt. Ma azonban a magyar ember bőbeszédű, ha másképpen nem megy, magában is beszél, vagy üres padsorok előtt, és az utcán, a járműveken, sőt a tilalom ellenére autóvezetés közben is ott van a fülén a nyüves mobiltelefon, mert magyarra úgy fordítható Descartes híres mondása (gondolkodom, tehát vagyok), hogy beszélek, tehát vagyok. Ha a beszéd közben kiáramló levegőt turbinákba lehetne vezetni, energia-nagyhatalom lennénk.
