„Senkit sem rekesztünk ki, szemben a másik oldallal”
Papp Gyula orgonista játszott a Miniben, a Skorpióban, majd a Dinamitban, most pedig a P. Mobil billentyűse. Százharminc lemezen működött közre, és száz színdarab színrevitelében dolgozott mint zeneigazgató, különböző teátrumoknál. Tehát nem számít ismeretlen terepnek számára az a feladat, amit nemrég kapott, ő lett ugyanis az Új Színház zenei igazgatója. A különbség csak annyi a korábbiakkal szemben, hogy ez az a színház, amelynek működését olyan hatalmas ellenállás fogadta a kulturális világ balliberális részéről. Nemcsak itthon, de külföldön is, hisz a politikában bevált módszer szerint a magyarországi balliberális körök riadóztatták és tiltakozásra kérték a nyugati világban élő és tevékenykedő barátaikat. Papp Gyulával beszélgettünk zenéről és színházról, a rockban régóta tapasztalható megosztottságról és az Új Színház terveiről, no meg arról a bizonyos szűnni nem akaró hangorkánról.
– Bródy-előadást is tervez a színház?
– Nem az én tisztem eldönteni, hogy milyen bemutatók lesznek. De szerintem inkább olyan műsorok és darabok kerülnek majd repertoárra, amelyekre az elmúlt évtizedek kultúrpolitikája kiéheztette a magyar közönséget. Nem pedig olyanok, amelyekkel jóllakatta, sőt szinte torkig tömte.
– Miért van az, hogy még mindig kisebbségben vannak azok az előadók és zenekarok, amelyek a nemzeti létről, a nemzeti sorskérdésekről énekelnek? Noha ennek a népnek s ennek a közönségnek talán a „nemzeti lét vagy nem lét” az egyik legfontosabb problémája…
– Egyáltalán nincsenek kisebbségben. Csak éppen elenyésző szerepet kapnak a magyar tömegtájékoztatásban. Ezért tűnik úgy a többségi társadalomnak, hogy hazafias témákat feszegetni dalban csak egy lázongó kisebbség szokott. Holott például a Kárpátia vagy az Ismerős Arcok koncertjeire több ember jár, mint a minden médiatámogatást megkapó bandákéra.
– A magyarság ügye nem csak direkt módon jelenhetne meg a zenében. Emlékezetesek a Mini Bartók-feldolgozásai, sőt Török Ádám akart egy lemezt is önnel, amelyen csak Bartók-feldolgozásokat játszottak volna. Miért nem gyakoribbak ma az ehhez hasonló kezdeményezések?
– Már elnézést, de Török Ádám negyvenegy éve a barátom, és az is marad, de a Bartók-átdolgozás, csakúgy, mint a Skorpióban a Rhapsody in Blue vagy akár a P. Mobilban a Honfoglalás részeként elhangzó Liszt XV. Magyar Rapszódia – tehát a „Rákóczi-induló” – konkrétan az én ötletem volt. Ezzel azt is megválaszoltam, hogy igenis gyakoriak az ilyen kezdeményezések ma is. Sőt éppen készülök egy olyan lemez felvételére, ahol a felsorolt klasszikusokon kívül ott lesz Bach Wohltemperiertes Klavierjából egy darab, egy Beethoven-szonáta s egy Chopin-impromptu. Természetesen mindet az eredeti kotta szerint játszom, viszont saját rockhangszereléssel. A CD-n utolsóként Keith Jarrett Countryja hangzik el majd, ami ugyan már a dzsessz műfajába tartozik, de épp olyan halhatatlan dallam, mint az előzőek. A klasszikus zeneirodalom szinte minden korszakát megidézem. Visszatérve a Bartók-átdolgozásra, ez két részből áll: az eredeti Székely himnuszból – amelyet már Bartók is átdolgozott Este a székelyeknél címmel – és az Első román táncból, amely félelmetes hatású bartóki mű. Ezt a feldolgozást felteszem saját zenekarom, a Papp–Sárdy NBB idén megjelenő CD-jére, a Kiűzetésre is.
– Régen is megosztott volt a rockzenei élet? Ha nem, s azt gondolom, hogy nem, akkor mi és hogyan szakította szét?
– Régen is megosztott volt. Voltak, akiknek megjelenhetett lemezük, és voltak, akiknek nem. A hazafias témák mindig is rendszerellenesnek számítottak. Viszont amíg itt voltak az oroszok, felismerhetőbb, láthatóbb, azonosíthatóbb volt az elnyomás s az elnyomók alakja, tehát egységesebb volt az ellenállás is. A rock már a születése pillanatában is egy társadalmi lázadási forma volt, ami sokféleképpen változtatta meg a világot. A rock által képviselt szabadságvágy Magyarországon is érvényesült már a kezdetek kezdetén. Működött ugyan a cenzúra, de az emberek képesek voltak olvasni a sorok között. Most azt sem tudni, ki kivel van. Illetve tudni, de a nagyközönség nem lát ebbe bele. A cenzúra legfőbb és leghatékonyabb fegyvere pedig az elhallgatás lett.
– A rock küldetéses zene. Mindig is az volt. Aki olyan CD-t ad ki, mint Sárdy Barbara a Magyar akarok maradni című lemeze, az küldetést vállal, de egyben a másik oldal megvetését is. Van-e valamilyen szervezetszerű összetartás a nemzeti oldal zenészei között?
– Csak néhányunk között van, de az erősebb, mint egy tankhadosztály. Akik valóban számítanak, azok felismerik, tisztelik és megbecsülik egymást. A közönség szeretete pedig kárpótol bármiféle megvetésért.
– Küldetés az Új Színház zeneigazgatói posztja is. Amit igazán várna a polgári közönség, az egy katartikus, nemzeti érzésektől fűtött rockopera lenne. Ön fogja megírni, vagy valaki más?
– Én vagy más. Már írtam egy rockoperát Madách: Az ember tragédiája című műve alapján. Tizenhét éve várom, hogy a fergeteges sikerű soproni ősbemutató után Budapesten is színpadra kerülhessen.
– Milyen műfajokban gondolkodik még mint zeneigazgató? Ott a Credo együttes a megzenésített verseivel, vagy akár a Misztrál. Ez egy érdekes út lehetne, s igencsak passzolna a polgári közönség ízlésvilágához.
– Mi, ellentétben a másik oldallal, soha senkit nem rekesztünk ki. A Bubik István Stúdiószínpadon sok-sok műfaj kap helyet majd, táncház népzenével, latin duó, dzsessz, klasszikus zene, kórusok, rockcsoportosulások, és így tovább. Mint zenei vezető, s emellett a „hétfői zenés estek” szervezője, most hadd kérjek valamit. Ha már felmerült az elején Bródy, direkt az ő sora álljon itt most az István, a király című rockoperából: SEGÍTSETEK! Kérem, kísérjék, illetve kísérjétek figyelemmel a munkánkat, és vásároljanak, vásároljatok jegyeket! Attól, hogy esetleg nem ismeri valaki az adott előadót, szerzőt vagy produkciót, ne futamodjon meg senki. Csaknem hetvenéves cenzúra falait igyekszünk most szétrepeszteni. A tájékozódást segítheti honlapunk is, a www.ujszinhaz.hu oldal. Az intézmény egész koncepciója, szellemisége úgymond ismerősnek jelölte a magyarságot. És várja a visszaigazolást. Ez a visszaigazolás ismeri el a kulturálisterület-visszafoglalás létjogosultságát. Ennek a színháznak a működését korra, nemre, származásra való tekintet nélkül mindenki nemzeti ügynek tekintheti. Az, hogy megmaradjon az Új Színház, nemcsak a művészek felelőssége, hanem a közönségé is. A magyaroké.
– Önt a hetvenes-nyolcvanas években a legjobb magyar orgonistának tartották. Kipróbált zenész. Sokat látott ember, de felkészült-e arra az ellenséges hangorkánra, amely az Új Színház működésének első hónapjait követi majd?
– Nem kell felkészülnöm, hiszen egymást is alig halljuk a folyamatos hangorkántól. Hajdú őseim voltak, a családomat a Bocskai-szabadságharcig vissza lehet vezetni, dédapám Isonzónál harcolt. Apám a négyévi orosz fogsága alatt megvakult. Szénbányában, kétezer méter mélyen a föld alatt, hatvancentis vájatban, félig fekvő helyzetben dolgozott. Az alsó húsz centi már talajvíz volt. Túlélte a tábor tífuszjárványait és jó néhány szökési kísérletet, amelyek során kétszer is átúszta márciusban a zajló Dnyepert. Egyik nap belefúrt odalenn egy ott felejtett, fel nem robbant töltetbe. Ráadásul emberségből ment le aznap egy lázas cimborája helyett… Nagyapám két évre rá, ahogy édesapám hazajött a fogságból, belehalt a bánatba, gégerákot kapott. Akkor én miért panaszkodnék egy kis hangorkánra? Már gyermekkoromban a Népstadion-beli kettős rangadókon megszoktam a hangorkánokat. Még tetszettek is.
– Igaz-e, hogy ön a nagy zongoristageneráció, a Kocsis-, Ránki-, Jandó-, Schiff-féle „merítésből” származik, de végül is a rock mellett kötött ki?
– Annyira igaz, hogy Ránki Dezsővel három évig egy padban ültünk a Bartók Béla Zeneművészeti Szakiskolában. Kocsis Zoli – akit mérhetetlenül becsülök a mostanában történt megnyilvánulásai miatt is, hisz a tudását eddig is elismertem – a szünetben átjárt az osztályunkba zongorázni. Szeptemberben már tudta a táncdalfesztivál összes dalát hallásból, lévén, hogy mindig augusztus 20-án volt a döntő. Egyébként mivel én zongora és zeneszerzés főtanszakos voltam, egy évfolyamba járt velem Márta Pista is a zeneszerzésen. Igen, rockzenész lettem, bár minden műfajban igyekszem otthon lenni. Arra pedig, hogy egykori konzervatóriumi zongoratanárommal, a nyolcvanhét éves Kertész Lajossal még most is tartom a kapcsolatot, sőt atyai barátomnak mondhatom, nagyon büszke vagyok.
Magyar Hírlap Online
