Sarkosan fogalmazva
Hatvannyolc éves korában meghalt barátom, író- és harcostársam, Hornyik Miklós, ahogyan szokás mondani, férfiasan viselt, hosszú szenvedés után. Az Echo Tv nézői az arcát is jól ismerik, az én műsoromban is szerepelt, neve alá azt írták: író, sajtótörténész. Utoljára néhány napja beszéltünk telefonon, azt mondta, már nem tud felkelni, de új könyvén dolgozik, mert a munka a legjobb terápia. Tavaly már összehívta otthonába legjobb barátait, lesoványodott, de vidám volt: csak elbúcsúzni akart, és mi úgy tettünk, mint akik nem hiszik el. Akkor készült utolsó, közös fényképünk, azóta is ott van a könyvespolcomon. Komoly ember volt, pontos világlátással és jó humorérzékkel – öröm volt vele beszélgetni. A Délvidéken tanulta meg, mit jelent kisebbségben is magyarnak lenni és maradni, ezt a szigorú erkölcsiséget itthon, a „többségben” sem adta fel. Őt nem nehéz méltatni, mert makulátlan jellem volt, az igazság rendíthetetlen híve – semmit nem kell szépíteni vagy elhallgatni tiszta életéből. Van egy mondás, amely szerint a jó emberek korán halnak, és Hornyik Miklós szorgalmas, becsületes élete megérdemelt volna némi hosszabbítást a Teremtőtől, legalább néhány évet, amely alatt végre talpra áll szeretett hazája, és újra felvirágzik a nemzeti irodalom. Forgatom legutóbbi könyveit, a Széttagolt országban olvashatjuk egy 1992-es írását, amelyben így fogalmazott: „Magyarország ma szabad és független, így volna esély arra, hogy a magyarság, legalább az ország maradék földjén, a maga belső értékrendje szerint rendezze be életét. A most zajló rendszerváltoztatás azonban kíméletlen erőpróba: nincsenek erőtartalékaink, s ami hiányt szorgalommal és tudással pótolni igyekszünk, veszendőbe mehet. Magyarország a bolsevik diktatúra után sem szűnt meg gyarmat lenni, mert a helytartóktól örökül kapott tengersok adósságot ki kell fizetnie.” Húsz évvel később ugyanitt tartunk. Drága Miklós, légy szószólónk ott, az égi királyságban is, ügyeljen ránk és rád a magyarok Istene!
Szentmihályi Szabó Péter, Magyar Hírlap
